|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 3 találat | lapozás: 1-3 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Angyal István 2005. november 10.Magyarország idegen fegyverekkel hatalomra segített pártállami kormánya sok mindent ígért, míg végül a demokratikus szocializmust a nyílt megtorlással váltotta fel. Kádárék bosszúhadjáratot viseltek a nemzet ellen. Ezek a perek is koncepciós perek voltak, Kádáréknak a gyerek is ellenség volt, ha ellene fegyvert fogott. Kádár János november 21-én – Haynauhoz foghatóan – úgy fogalmazott, hogy ,,Most semmiféle demokráciáról nem lehet beszélni; most kemények leszünk!” Később a Szovjetunió felajánlotta csapatai kivonását, Kádár János ezt visszautasította. A szovjet hadsereg mellett a nemzetellenes karhatalom lett a Kádár-kormány legfőbb támasza. A Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalom 1. ezrede a fővárosban november 8-án alakult meg, ÁVH-s tisztek alkották az állomány kétharmadát. November 21-re már 18 század szerveződött; 8 kizárólag volt belügyesből; vattakabátjukról csak pufajkásoknak nevezték őket. November 11-e után őket vetették be az ellenállók helyi csoportjai ellen. A honvéd karhatalom létrehozása november 30-ra fejeződött be. Budapesten 5500, vidéken 5000 főt számlált (75 százalékuk korábban is hivatásos katona, 5 százalék rendőr volt, míg 20 százalék a civilek soraiból jött). A karhatalmisták és a szovjet hadsereg együttes fellépése iszonyatosnak bizonyult: ők lőttek a tüntetők közé 1956 végén, illetve még 1957 elején is; Budapesten, Salgótarjánban, Miskolcon, Veszprémben, Zalaegerszegen, Kecskeméten és Pásztón. Az ÁVH feloszlatását hiába hagyta jóvá Kádár kormánya, decemberre a politikai rendőrség 80 százaléka az egykori ÁVH állományából került ki. November első napjaitól nem csak a Szovjetunióba történő deportálások voltak folyamatosak, de az őrizetbe vételek és letartóztatások is. 13-án az újpesti munkástanács és forradalmi bizottság tagjait, 33 személyt tartóztattak le, fogtak perbe, amelyben 10 halálos ítéletet mondtak ki. Decembertől jöttek a nagy letartóztatások, letartóztatták Gimes Miklóst, Bali Sándort, Rácz Sándort, a hódmezővásárhelyi sztrájkok szervezőit, Vaskó Andrást és Máté Istvánt. December 11-én törvényerejű rendelet jelent meg a halálos ítélettel járó statáriumról; másnap visszahozták az internálás intézményét és bevezették a gyülekezési tilalmat. December közepétől a kormány akasztatott is, mégpedig csupa kisembert. Miskolcon és Budapesten fegyverrejtegetés címén végezték ki Soltész Józsefet, illetve Minczér Józsefet. Ekkor ítélték el a Békés megyei Gyulavári községben szervezett megmozdulás résztvevőit: tizenkét személyt börtönbüntetésre, két személyt, egy fiatal lányt és egy katonatisztet halálra, az ítéletet 1957 februárjában hajtották végre. 1957. áprilisban 16, illetve 12 évi börtönbüntetésre ítélték az ÁVH vezetőit, Farkas Mihályt és Farkas Vladimírt, akkor, amikor egy munkás büntetése fegyverrejtegetés miatt halál volt. Fegyverrejtegetés címén többségükben munkásokat ítéltek el; áprilisban Kardos Lászlót, májusban Bibó Istvánt és Tildy Zoltánt tartóztatták le. A május 6-án kezdődő perben Eörsi István írót 8 évre, Angyal Istvánt halálra ítélték. Ebben a hónapban ítélték el a Rádió ostromában részt vevőket; júniusban a miskolci forradalmárokat. Egerben a Katonai Tanács 14 tagját ítélték el. Augusztusban az edelényi munkástanács tagjainak ügyét tárgyalták, és hét inácsi parasztembert végeztek ki, a nemzeti bizottság vezetőit. A forradalmi eseményekben való részvételük miatt a tiszti igazolóbizottság májusi jelentését követően 21 tisztet végeztek ki. 1957 januárjában újabb letartóztatások voltak (Háy Gyula, Zelk Zoltán, Lengyel Balázs, Tardos Tibor, Novobáczky Sándor, Lőcsei Pál, Gyurkó László); a Magyar Írók Szövetségét, a Magyar Újságírók Országos Szövetségét, a művészeti szövetségeket pedig betiltották. Röpcédula, illegális sajtótermék, fegyver rejtegetése elég volt a halálos ítélethez. (Február elején emiatt végezték ki a Batonai testvéreket.) Január 19-én végezték ki Dudás Józsefet s Szabó Jánost. Február 18-án a Fővárosi Bíróságon kezdték meg a megtorlás egyik hírhedt perét. Gyilkosság és illegális sajtótermék megjelentetése volt a vád Tóth Ilona orvostanhallgató és társai, a Péterffy Sándor utcai kórházban berendezkedett ellenállók (Gáli József, Gyöngyösi Miklós, Gönczi Ferenc, Bagó Gyula, Lukács József, Kéri Sándor, Kovács Ferenc, Mátéffy Csaba János, Obersovszky Gyula és Pribelszki István) ügyében. A halálos ítéletet Tóth Ilonán, Gönczi Ferencen, Kovács Ferencen, Gyöngyösi Miklóson június végén hajtották végre. Gáli 15 évet, Obersovszky életfogytiglant kapott. (Azóta több szakértő is megerősítette, nem bizonyított, hogy Tóth Ilona orvostanhallgatónő meggyilkolt volna egy sebesült ávóst.) Kádár szerint legalább 400–500 ellenforradalmár-gyanús személyt kell összeszedni, Földes László még többet: néhány ezret szeretett volna lefogva látni. A statisztikák szerint január és február közepe között 559 személyt internáltak, február 16.–március 16. között 2652 személyt. Miskolcon Mikulás Gábor és társai tárgyalása volt – az ítélet rendkívül súlyos, öt személyen végrehajtották a halálos ítéletet, a többiek életfogytiglanit, 5, 15, 10, 7, 3, illetve 1 év börtönbüntetést kaptak, 400-an kerültek börtönbe és 10 000-től vették vissza a rendfokozatot. Tizennyolc író – többségében a népi írók – levélben fordult Kállai Gyulához a letartóztatott írók: Varga Domokos, Molnár Zoltán, Fekete Gyula, Tóbiás Áron, Déry Tibor, Háy Gyula és Zelk Zoltán érdekében, ennek ellenére az íróperekben évekre szóló börtönbüntetéseket szabtak ki. Kivégezték Prezsmayer Ágostont, aki Maléter összekötője volt a Kilián laktanyában. A kommunista pártok november 12–19-i moszkvai tanácskozása idején ítélték el Déryéket, letartóztatták Ádám Györgyöt és Kosáry Domokost, utóbbit a katonai bíróság 1958. június 18-án 4 évi börtönre ítélte. November–decemberben kivégezték a Széna téri és a Corvin-közi felkelők vezetőinek egy részét: Ekrem Kemalt, Bán Róbertet, Iván Kovács Lászlót, Pálinkás őrnagyot, aki kiszabadította Mindszentyt. Ítélet született Földes Gábor és 12 társa ügyében (Földes színész-rendező, Gulyás Lajos lelkész, Tihanyi Árpád tanító győri ávéhásokat mentettek meg!); súlyos börtönbüntetéssel zárult a Központi Munkástanács vezetőinek pere, és tisztázatlan körülmények között december 21-én a Gyorskocsi utcai vizsgálati fogságban meghalt Losonczy Géza. 1958. január 18-án megtörtént a vádemelés Nagy Imre és társai ellen. Röviddel előtte végezték ki Brusznyay Árpád tanárt, aki a veszprémi Nemzeti Bizottságnak volt az elnöke. A hatalom továbbra sem válogatott. Február elején halálra ítélték majd kivégezték Renner Pétert. A Nagy Imréék perében hozott júniusi ítéletig halálra ítélték a Csepeli Nemzetőrség parancsnokát és társait, két tisztet, egy honvédet, egy mérnököt, egy bányászt és egy csapost: a nagytétényi Nemzeti Bizottság és Nemzetőrség vezetőit, egy csepeli munkás két gyilkosát, Balogh Lászlót és társait; az óbudai katonai ellenállás három tisztjét; április 24-én kivégezték a Nagy Imre-per vádlottját, Szilágyi Józsefet. Emellett számtalan súlyos ítélet született Sándor András, Lőcsei Pál, az esztergomi Nemzeti Tanács és munkástanácsok tagjai, a Honvéd Kórház vezetői, Kéri József, Győr-Sopron megye főügyészének ügyében. (…)(részlet) /Lipcsey Ildikó: Ötvenhat után: Megtorló szervezetek, koncepciós perek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 10./2006. október 20.Miről is szól 56? Talán arról, hogy az állampolgár állampolgár akart lenni. Angyal István úgy fogalmazta meg: „nem akartunk semmit, csak boldogok lenni.” 1956-ban az utca népe és az értelmiség eggyé vált. Erre következett a megtorlás. A világ ekkor már kettészakad, kintiekre és bentiekre. Kint a kisebb-nagyobb kompromisszumok, bent a kilátástalanság. Külön kategóriának vehetők a halálraítéltek. Mit tudhatunk róluk? Zömmel belenyugodtak sorsukba. Megkockáztatom: biztosak voltak abban, hogy ami velük történik, az az akkor a lehető legméltóbb, a legnemesebb. Megtisztultan állhattak a bitó alatt. /Varga Andrea: Történ-ésszel. Miről is szól ötvenhat? = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 20./2015. október 31.Megtartó gyökerek1956. október 23-án a pesti utcára vonulóknak Petőfi és Kossuth szelleme adott halálmegvető bátorságot, zsigereikben ott lüktetett az Aradi Tizenhárom erkölcsi ereje és a Felséges fejedelem, II. Rákóczi Ferenc valamint mindazok üzenete, akik vérüket ontották és életüket áldozták a nemzet szabadságáért. ’56-ban a felkelők többsége nemcsak azt tudta, hogy mit nem akar – nem akarja a szovjet megszállást és a kommunista párt egyeduralmát –, hanem azt is, amit akar: teljes szuverenitást, a köztársaság és a parlamentáris többpártrendszer visszaállítását, semlegességet, munkásellenőrzést a gyárakban, a föld visszaszolgáltatását azoknak, akik az 1945-ös földosztáskor jutottak hozzá és nem utolsósorban a nemzet emberi méltóságának visszaszerzését. Ezt akarta és ennek a forradalmi akaratnak lett a szimbóluma Beethoven Egmont nyitánya mellett a lyukas zászló és a Kossuth-címer. Az 1956-os forradalom és szabadságharc jelképtárának sajátos színfoltja, hogy Angyal István, a Tűzoltó utcai felkelők parancsnoka, miközben a szovjetekkel harcban álltak, nov. 7-én, a Nagy Októberi Forradalom évfordulóján a csoport által ellenőrzött házakra a magyar lyukas zászlók mellé kitűzette a vörös lobogót is. Félreérthetetlen üzenet volt ez a szovjeteknek: az igazi munkásforradalom Budapesten, Magyarországon zajlik, és hogy a szovjetek a másik oldalon, az igazi forradalom vérbefojtásának oldalán állnak. A lyukas zászló azóta, bárhol a világon, a diktatúrák elleni harc mellőzhetetlen jelképévé vált. Budapesten a lyukas zászló alatt harcolók alapjaiban rendítették meg a kommunista rendszer társadalmi igazságosságáról szóló mítoszt. Nem tudni pontosan, mikor. Lehet, hogy akkor, amikor a forradalom első áldozata, az alig 18 éves Vizi János tanuló hősi halált halt, lehet, hogy amikor az értelmiség, a munkásság, a parasztság és a katonaság forradalmi egysége egy közös szívdobbanással valósággá vált, de az biztos, hogy a magyar szabadságharc kegyetlen vérbefojtása ütötte az első léket a kommunizmus hajóján. Amikor az áldozatvállalás végvárában, Budapesten, kő kövön nem maradt, amikor Moszkva belefáradt a vérontásba és – akárcsak Haynau 1849-ben – „helyreállította a rendet”, épp akkor rúgott utolsót a kommunizmus mítosza. Mert a magyar forradalom áldozatvállalása és elvérzése történelmi távlatban nem kudarc, hanem egy olyan erkölcsi győzelem, amely megálljt parancsolt a sodródásnak és csak tíz napra ugyan, de természetes medrébe terelte a történelmet! Az emberiség újkori történelmében a magyar forradalom volt az első, amely megmutatta a szovjet típusú társadalmi rendszer sebezhetőségét és ugyanakkor felfedte a nyugati nagyhatalmak és demokráciák segítőkészsége és cselekvési lehetőségei korlátait. ’56 történetéhez szervesen hozzátartozik az az egy testből, egy lélekből felszakadó együttérzés is, amely révén az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai magyarság kifejezte azonosulását a magyar népfelkelés és szabadságharc eszméivel. Romániában az erdélyi magyarság körében a magyarországihoz hasonló forradalmi megmozdulásokra, fegyveres harcokra nem került sor. Értelmiségiek, egyetemisták, kétkezi munkások, földművesek tettek hitet a magyar forradalom eszméi mellett, fejezték ki szimpátiájukat mindazokkal, akik fegyverrel a kezükben harcoltak a „tigris karmaiba került’’ Magyarország kiszabadításáért. Az itteni magyarság ideig-óráig visszanyerte önbizalmát, és reménykedett a totalitárius diktatúra megszűnésében, a kötelező beszolgáltatások, padláslesöprések eltörlésében, a házkutatások, megtorló intézkedések, deportálások felszámolásában. Mindezt a szocializmus keretei között képzelte el, mert még mindig hitt „az emberarcú szocializmusban” – amiért aztán keményen megfizetett. A román legfelső párt- és államvezetés kezdettől fogva igen veszélyesnek minősítette a magyar eseményekkel való szolidaritás nyomán kialakult helyzetet. A legfelsőbb párt- és államvezetés attól tartott, hogy a forradalmi eszmék átterjednek Romániára is és hasonló megmozdulásokra kerül sor. A legszigorúbb intézkedéseket, totális cenzúrát vezettek be, megakadályozandó a forradalmi eszmék terjedését. Növelték a határőrség állományának létszámát, elrendelték a gyorshadtest riadókészültségét. Diverziós céllal a szolidarizáló megmozdulások megakadályozására ismét felelevenítették az Erdély „elrablásával” való jól bevált riogatásokat. Gheorghiu-Dej kommunista diktatúrája számára a magyar forradalom vérbefojtása kiváló ürügyet szolgáltatott az „ellenforradalmár, gyanús, hazaáruló” magyar értelmiségi elittel való leszámolásra. Innen már nyílegyenes út vezetett az önálló magyar intézmény- és iskolahálózat elsorvasztásához, az önálló kolozsvári Bolyai Tudományegyetem felszámolásához. De volt a magyar nemzetnek tíz napja, amíg szabadon álmodhatott! Amikor kimondhatták: Elég volt! Amikor egy pillanatra elhihette a nemzet, hogy kezébe veheti a saját sorsát, amikor egy pillanatra a „hí a haza, itt az idő, most vagy soha!” nem csak iskolai kötelező olvasmány volt! Álmaik felett a „testvéri” lánctalpak dübögése volt az ébresztő requiem… A nagyhatalmak tétlenségén és árulásán megfeneklett ’56-os forradalom eseményei bizonyítják csak igazán a nemzet élni akarását. Ezek az események az eljövendő generációk számára az örökkön-örökké élő, önfeláldozó hazaszeretetet tápláló nemzetmegtartó gyökerek bizonyságát jelentik. Murvai Miklós Nyugati Jelen (Arad) lapozás: 1-3
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
